Kaczúr István újságíró (1928. november 17 - 2012. október 8.)

 

A Viharsarok című megyei lapnál kezdte pályáját a szentesi születésű újságíró, szerkesztő 1952-ben. Alapító főszerkesztője volt az 1970-ben induló Termál Gazda című üzemi lapnak, majd később a Kutas Népe című üzemi lapnak. A Csongrág Megyei Hírlaphoz nyugíjazásáig hű maradt, emellett többek között magyarországi tudósítója volt a pekingi rádiónak és 1912-ben bekövetkezett haláláig gyűjtötte a megye szájhagyomány útján terjedő történeteit, meséit.

 

Szentesen született egy nyolc gyermekes családba, 1928-ban, hetedik gyermekként. Édesapja Kaczúr Péter, Édesanyja Dudás Szabó Rozália. Egy kubikos és egy mosónő. Hét évesen már munkába kellett állnia: elszegődtették pulykapásztornak Szentes környékére egy nagygazda tanyájára. Minden nyáron dolgozott, hogy ruhája, cipője legyen a következő tanévre. Huncut, aranyos, szerető gyerek volt, kiváló hanggal, ezért reformátusként sokat énekelt a templomi kórusban. Nem volt kiváló tanuló, de az inasiskolába ez is megfelelt: bádogos-kazánfűtő szakmát tanult és ahogy akkoriban, elszegődött egy mester mellé inasnak.

 A II. világháborút Szentesen vészelte át a család: ő akkor - 1944-ben -  már 16 évesen ételt és vizet hordott a szentesi gettóba, ahová a család ismerőseit zárták. Éppen Budapesten volt a nagy bombázások idején. 1946-tól napszámos munkákat végzett, majd amikor bádogost kerestek a Szentesi Vajüzembe, jelentkezett. Ott ismerkedett meg Lantos Máriával, akivel 1952-ben összeházasodtak. Ez az év másban is újat hozott a számára: ügyesen bánt a szavakkal, jól forgatta a tollat ezért a párt kiszemelte őt, és beiskolázta Budára, az Újságíró Főiskolára. Olyan tanárai voltak, mint Földes György és Karinthy Ferenc és olyanokkal tanult együtt, mint Árkus József, és sokan mások, akik később a Népszabadság a Ludas Matyi és más lapok munkatársai lettek. Őt is hívták: tehetségesen rajzolt. Karikatúrái később a Csongrád Megyei Hírlapban jelentek meg. Családi okok miatt nem költözött fel Budapestre, hanem a Hódmezővásárhelyen megjelenő VIHARSAROK megyei hírlap munkatársa lett. Itt élt és dolgozott kis családjával. 1956-ot is itt érte meg: a lap megbízásából rengeteg riportot készített és így részesévé vált az 56-os eseményeknek, amiért többször kihallgatták és börtönnel is megfenyegették. 

1960-ban született meg egyetlen kislánya: Ágnes.  

A pártja parancsának engedelmeskedve 1962-ben átkerült a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalathoz, a Csongrád Megyei Hírlap szerkesztőségébe, beosztottként, később felelős főszerkesztő helyettesként. Innen volt egy rövid kitérő: 1970-ben egyetlen esztendőre Szentesre költözött vissza a család, ahol a TERMÁL GAZDA főszerkesztője lett. Ez az üzemi lap az elsők között jelent meg a megyében. Emellett kiküldött tudósítója maradt a Csongrág Megyei Hírlapnak is. Akkoriban Virágos Kiss István - korábbi újságíró kollégája - volt az elnöke a nemzetközi tekintélyű, Hollandiába is exportáló termelőszövetkezetnek.

Visszatérve Szegedre főmunkatársként és időnként olvasószerkesztőként is dolgozott, a nyomdába kerülés ügyeit intézte éjjeli szerkesztőként a Szegedi Nyomdában. Itt dolgozott nyugdíjazásáig, 1985-ig. 1974-től nyugdíjas koráig főszerkesztője volt a KUTAS NÉPE c. székkutasi téesz üzemi újságnak. 

Nyugdíjasként is írogatott, járta az országot Tóth Béla íróval, legjobb  barátjával, a Magyar Írók Szövetsége elnökével, a Somogyi Könyvtár igazgatójával és Polner Zoltánnal. Gyűjtötték a meséket, történeteket, a szájhagyományt.

Élete végéig aktív életet élt, 84 évesen, két napos betegség után hunyt el.

 

 

* * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * * 

 

 

HATVAN ESZTENDŐ A BETŰSZÉRŰKÖN

2012. 02. 08.

Nyolcvanhárom esztendős korában, a napokban ünnepli újságírói pályájának 60 éves jubileumát a város ismert riportere, Kaczúr István. A szegedi sajtó egyik doyenjét pályakezdéséről, riporteri hitvallásáról és nyugdíjas napjairól kérdeztük, de arról is faggattuk, hogyan lett a kínai nemzeti rádió egyetlen magyar műsorfigyelője.

Mikor határozta el, hogy eljegyzi magát az újságírással?
– Sosem készültem riporternek. Az eredeti szakmám bádogos. Kubikos édesapám – akiről később könyvet is írtam – azt mondta, olyan helyre álljak be inasnak, ahol enni is adnak, mert ő a hat testvérem mellett már csak ruházni tud. Így szabadultam fel, mint bádogos 1946 októberében.
– Bádogosból lett újságíró?
– Nem egészen. Addig még évek teltek el. A háború után ugyanis nem kaptam állást. Az akkori munkaközvetítőből kiajánlottak lakatosnak mondván, hazudjam azt, hogy ez a szakmám.
– Azt mondta?
– Nem. Megkérdeztem, mi a munka? Kiderült, hogy lyukas tejeskannákat kell befoltozni, előttem már nyolcan próbálkoztak vele, de senkinek sem sikerült, mert éppen fordítva csinálták, mint kellett volna. Én két hét alatt egy hegynyi tejeskannát befoltoztam. Ki is toltam magammal, mert elfogyott a munka. Közben megüresedett a kazánházban a fűtő helye, odakerültem, bár nem volt ilyen vizsgám. Vártam, hogy beiskolázzanak, közben írtam egy cikket az akkori Viharsarokba, amiben megbíráltam a helyi párttitkárt, mert kizavarta a fiatalokat a klubból mondván, Marx és Lenin képe alatt ne táncoljuk, szórakozzunk.
– Balhé lett belőle?
– Nem. Megkerestek az újságtól. Kíváncsiak voltak rá, ki ez a bátor fiatalember. Hívtak, legyen én is újságíró, de nemet mondtam, volt nekem becsületes szakmám.
– Végül mégis az újsághoz került!
– Egy évvel később berendeltek a megyei pártbizottságra, hogy beiskoláznak Pestre, menjek fel a minisztériumba. Örültem, hogy végre lesz kazánfűtő vizsgám, csak ott derült ki, egy évig haza sem engednek az újságíró iskolából. 1952. február 10-én kerültem az akkori Viharsarok szerkesztőségébe, 1956-tól pedig Csongrád Megyei Hírlap lett belőle, végül innen mentem nyugdíjba 1985. december 31-én, 34 évig voltam hivatásos újságíró.
– Évtizedeken át vérbeli riporternek tartották a kollégái…
– Az emberekről szerettem írni, a munka világáról, az iparosokról, a parasztokról. Igazán érdekeset ugyanis csak tőlük lehetett tanulni. És én mindig azt kerestem, hogy mi az, ami engem és másokat is érdekel.
– Közben kapcsolatba került a rádiózással is. Hogyan?
– Megkerestek, hogy legyek a Magyar Rádió első Csongrád megyei tudósítója. 1952 és ’59 között az újságírói munkám mellett én láttam el helyi hírekkel a rádiót. De tudósítottam a moszkvai és a bécsi VIT-ről is.
– Hogyan telnek a nyugdíjas napjai?
– Ezt a hivatást soha nem lehet abba hagyni. Ma is rendszeresen írok, egyiket-másikat közli is a Délmagyarország, de sok a fiókomban végzi. Rádió és tévébolond vagyok. Minden este fél 10-től hallgatom a kínai rádió félórás magyar nyelvű adását. Írok is nekik rendszeresen. Ma már a Kínai Nemzeti Rádió hivatalos műsorfigyelője vagyok. A másik szenvedélyem a tévézés. A műhold segítségével több száz csatornát láthatok, leginkább a kínai és japán adásokat szoktam figyelni. Az elmúlt években pedig körbeültettem a panelházat, ahol lakom dió és szilvafával, ezüstjuharral és nyírfákkal. Szóval nem unom magam.
– Család?
– Hatodik éve vagyok özvegy, a családot a lányom és a három unokám jelenti, akik közül kettő velem is lakik. Nagyon jó, hogy fiatalokkal vagyok körbevéve, magam is megfiatalodok, amikor beszélgetünk, borozgatunk, együtt vagyunk.
– Hogyan vélekedik a mai sajtóról?
– Minden nap elolvasom a Délmagyart, sajnálom, hogy olyan sok hirdetés van benne és a jó riportoknak már kevesebb hely jut. Az internettel eddig nem sikerült megbarátkoznom, jó kis kiszolgáló sereget jelentenek az unokák, a világhálón ők kalandoznak helyettem is. Nekem marad a tévé és rádió, mert ma is a hírek jelentik az életemet.

(Forrás: szeged.hu)

 

A KÍNAI NEMZETKÖZI RÁDIÓ MAGYAR SZEKCIÓJÁNAK MEGEMLÉKEZÉSE   2012. OKTÓBER 23-ÁN