Nagy Pál (1922–1995)

„Kübekházi parasztcsaládból indult az életbe. Szülei úgy látták, jól boldogulhat a suszterszakmában. Az egyik vásárhelyi mesternél tanult, de ő nem maradt meg a kaptafánál" – írja Bálint Gyula György. – „Szerencsésen átélte az orosz frontot, majd a több évig tartó hadifogságot, ahol azok közé tartozott, akik szívósan a túlélésre játszottak. Írt ugyanis egy népszínművet, amire fölfigyeltek, s ez is közrejátszhatott abban, hogy a különféle szakmákból összeválogatott pesti újságíró-iskola hallgatója lett az ötvenes évek elején, majd harmincévesen, 1952-ben a Délmagyarország főszerkesztőjévé tették meg." A lap fél évszázados jubileumára, 1960-ra kiadott emlékkönyvben mint a „termelési rovat" vezetője szerepel. „Méhkas volt akkoriban a szerkesztőség, amely akkor még nyomdaközelben, a szegedi Kárász utcán létezett – emlékeztet Bálint.

 

   – A hatvanas évek második felében a Csongrád Megyei Hírlap gazdaságpolitikai rovatvezetője lett, majd a nyugdíjba vonulása előtti években főszerkesztő-helyettes. A vele csaknem egy időben indulók emlékezete szerint azért tudott a rögös hírlapírói pályán boldogulni, mert folyton tanult és tájékozódott. A régebben hivatásnak (ki)nevezett pálya szakmai fogásait igyekezett átadni a pályakezdőknek, akik közül többen tanítójukat tisztelik benne. Nem szerette igazán azt a lazaságot, bohém felületességet, amely a két világháború közti redakcióból halványan azért átszüremlett a gulyásszocializmus időszakára. Élt-halt a szakmáért - a maga módján. (…) Szinte a halálig szerkesztette a Szegedi Ruhagyár üzemi lapját.

 

(Részlet a Délmagyar.hu cikkéből. Szerző: Újszászi Ilona)